:(

Mai nappal nem csak a bérletem jár le. Különbség, hogy bérletet holnap veszek újat. A másik nem-meghosszabbítása életem legnehezebb döntése volt. 

(bitter)sweet sixteen

Eléggé keserves volt, de halvány reménysugár látszik jelen pillanatban a horizonton. Mindjárt kedd. Az előzetes fél év megvolt, lényegesen kevesebb fejfájással mint eddig. Nem nagyon értem miért, de hát igazából nem ez az egyetlen ami nem tiszta a szemem körül. Úgy néz ki van élet prizma nélkül. 6 hónap minimum. Na de a 16 év. Az sok. Valójában ez is most csak egy alternatíva, a probléma még ugyanúgy fenn áll, sőt valószínűleg fenn fog állni halálom napjáig. Hacsak nem leszek milliomos és nem találnak fel valami sokkal-sokkal speciálisabb módszert az elkövetkezendő 60 évben... De nincs hacsak, szar szemmel születtem, sosem lesz tökéletes látásom, valószínűleg szar szemmel is fogok meghalni. Lehet furán fog hangzani, de komolyan örülök a szüleimnek és a normális anyagi helyzetünknek, hogy tényleg a lehető legjobban kezelték a szituációt ennyi sok éven át. Egy két éves gyerekre szemüveget kellett adni. Néha napján még tapaszt is. 2 műtét. Ha egy másik korban születtem volna hasonló defekttel valószínűleg egy sziklán végzem, vagy kevésbé radikális időben és esetben is a szülői háznál anyám szoknyája mellett vénlányként. Persze itt jár a pacsi az orvostudománynak, az optikusoknak és a dizájnereknek is, mert eléggé élessé, kivitelezhetőbbé és hordhatóbbá tették a látást. Sajnos még így is a fülem és az orrnyergem látta kárát és talán valamilyen szinten én is. Mindig egy kicsit ki voltam hagyva tesiórán, hogy vigyázz vele, mert nehogy a szemüveg, vigyázz mert az drága. Hát ja. De ezek az emlékek is, pontosabban a hiányuk. Meg hát voltam én is minden; kancsó, pápaszem és satöbbi. Gyerekszáj. Mit lehet tenni? Fürdésnél otthon vagy fürdőkben is maximum egy óra ami élesen adatik, utána már csak homály és fáradtság. Elképesztő, hogy mennyire kimerítő tud lenni az agynak a látni akarás. Aztán ott van a hideg-meleg kontraszt, a pára, az eső és az örökös maszat. Tudom, most ha még sikerül is a csere, és ha létezik olyan cég ami a saját lehetetlen dioptriáimmal olyan kontaktlencsét tud létrehozni, amit befogad és megtűrni óhajt a szemem, akkor egy csomó vadiúj kellemetlenséggel fogok szembesülni. Sokan mondták, hogy az se jobb és nem éri meg. Nem baj, nem érdekel, Én akarom. A szó összes értelmében, mint régen az álmaimban, annyira szeretnék már egyszer tisztán látni. És most nem úgy tisztán, mint azokban a kamuszemüvegekben, amikben csak üveg van a lencsék helyén. Mert én a két szememre esküszöm, ha még egyszer meglátok valaki olyanon,akinek jó a látása ilyen szemüveget, csak mert menő és jól áll, bizonyisten' nyakon vágom.

Mindenki egy perccel tovább akar élni,

... de vajon mennyivel teheti hosszabbá mások életét? Fél évente 3 embernek egy kicsivel legalább. 4,5 dl vérrel kevesebben, az első véradásom után azt mondom megérte. Valahogy szimplán jó érzés visszagondolni rá. Most nem a kis vércsepp-plecsni vagy a zérósör-balatonbumm ajándékkombó és nem is a kis darab Árpád-házi Szent Erzsébet miatt, hanem csak maga a tudat érte meg. Én megtettem ami tőlem telik. Igaz nem volt kellemes, sőt küzdöttem is egy kicsit érte. Zsibbadt a karom, és csak arra tudtam gondolni, hogy vajon mikor fogok elájulni. Mikor sötétül el minden és mikor billen el a fejem balra. Jobbra. Mindegy. Láttam embereket összeesni életem során, elvileg nekem is sikerült már, de igaz arról az estéről nem csak az ájulásra nem emlékszem. Szóval most kicsit vártam, hogy emlékezzek arra, amire általában nem szokás. De nem, csak zsibbadtam, a nővér megnyomkodta az alkarom és folytattuk tovább. Mit is gondoltam? Itt nem lehet, itt nincs idő csak úgy elájulni, itt nemes a cél. Azóta egy picit pozitívabbnak érzem magam. Úgy örültem az elveszett, majd megtalált sálamnak, mintha legalább a bölcsek kövére bukkantam volna a D épület alagsorában. Apró dolgok tényleg. Még a balul elsült szakválasztásom okozta gyomorgörcsöt és fejfájást is enyhíti. Bár kicsit most fejetlennek tűnik az első félévem, nem nagyon látom a végét, vagy ha látok valamit, akkor az meg nem túl fényes. Váltakozva néha talán még lelkesedni is szoktam, most nem. Most félek. Mit tehetnék, hát megyek, járok egyet. Ez a harmadik remek programmal dúsított hétvégém. Nem kellene jelenlegi tanulmányi átlagom mellett, de mégis elképesztően vágyom és szükségem van rá. Végülis mindenki egy perccel tovább akar élni, de tényleg pont egy perccel tovább, mint ahogy megéri.

holt és élő szövetek naplója, avagy ilyen volt a csemegepultos

"Had igyóóóóóóóóóóóóóóóóóón!"

Hát meg kell hogy mondjam, nem csalódtam. Tisztában voltam a történettel, vagy legalábbis épp annyira, amennyire egy ember egy adott könyv legalább háromszori elolvasása után tisztában lehet. Tudtam, hogy ez egy sokszereplős, sok helyszínes sztori, és itt mégis csak egy ember lesz egy díszlettel. Egyszerű volt és nagyszerű. Elég volt egy virsli is Franciska teljes tatai-boroskólás valójának elképzeléséhez; nem kellett több, mint egy rongydarab a Köntös-jelenséghez. Olvastam előre kritikákat és csak az érdeklődésem lett egyre nagyobb. Jól volt megcsinálva. Na. Ennyi. Tudtam, hogy élvezni fogom és lám, élveztem is. Szerintem remekül lett kiválasztva az a néhány történet, amit megjelenítettek Ötvös András játékában. Persze picit változtatva volt, kicsit egyszerűsítve, kicsit összefűzve, de összességében nem ment a Gerlóczy-élmény kárára. Maga Ötvös András is remek volt. Elképesztő volt nézni, ahogy abban a 2 órában hányszor hal meg a színpadon. Szinte már én akartam neki inni adni, de ő csak mondta, mondta és mondta. A közönség. Imádtam a nagy hahotázós bácsit a hátsósorban, a kis híján hiperventilláló nénit előttem. És János is élvezte. János úgy, hogy csak annyit tudott az egészről, amennyit én áradoztam ebben a közel egy évben, mióta ismerem. Nem mondhattam neki túl sokat, hiszen spoilerallergiás, inkább csak a személyes viszonyomat hangoztattam. "Én úúúúúúgy imádom. De ez annyira jóó." Előző héten Bérczesiék kapcsán említettem, hogy szinte ők a blogom. Most helyesbítenék: Ők, és Gerlóczy.

"Az, hogy elmebetegek laknak a házamban, vagy elmebetegek házában lakom, csak nézőpont és lelkiállapot kérdése."

Ó-máj-Gád

Olyan jóbarátokos Janicesen, magas hangon szótagolva. Ezt érzem, már körülbelül 10 órája és remegek. Hihetetlen volt. Tényleg voltak olyan pillanatok, amikor nem vettem levegőt. Csak jött a szöveg, és életemben először sikerült elénekelnem az Amondót egyben. Szóval csak egy Hiperkarma lemezbemutató kellett hozzá. Meg a Hiperkarma, meg a lecsúszása, Bérczesi magánkalandja meg a visszatérése, ami az új albumot eredményezte, meg a számok, meg a pecsa, meg a szöveg. Nagyon ment a szöveg. Aztakurva. Nem csak a napom, a hetem, az egyetemválasztásom is értelmet nyert. Nekem az ELTE BTK-ra kellett jelentkeznem, hogy egy pocsék szeptemberi napon az Astoriánál befordulva a sarkon megpillantsam a plakátot, ami végül a tegnap estét hozta. Minden pénzt megért. Kicsit tényleg sajnálom azokat akik ott fagyoskodtak helovin éjjel a városligetben a Pecsa körül jegyért. Ha nem is önszántukból, de mekkora élményt hagytak ki. Számonként fordultam a még a szövegeket nem ismerő Tomihoz, hogy figyeld, a blogom, szoktam, idéztem és ezt is, hiszen mindenütt jó, de messze a legjobb. Igazából több tucat sor és szófordulat van, amit tőlük vettem és akár napi szinten használok is. Szinte ők a blogom. Na gyere hallgasd magad, ahogy elakad a szavad. Egy szó, mint száz: köszönöm! Április. Jobban várom, mint a szülinapom.