those special kind of monsters

És igen, nekem is van egy pár csontváz a szekrényemben. Talán egy kicsit több is, mint kéne, mint amennyi másoknak van. Legtöbbjükről azt sem tudom hogyan és mikor kerültek oda, de meg kell hagyni, nem feltétlen akarnak lebomlani. Vagy én vagyok a hülye, hogy néha rájuk nézek, de legtöbbször ők zuhannak rám vagy rángatnak ki a sorból egy parkoló közepén, hogy közöljék velem hogy ők bizony már tovább léptek, vagy még éppenséggel kurvára nem. Fogalmam sincs ebben a szituációban mi a helyes, mi az illendő, én általában csak bólogatok, esetleg gratulálok vagy közlöm, hogy most már igazán hagyhatnának a fenébe engem is. De nem, ők jönnek. Folyamatosan, újra meg újra. Ilyenkor mintha kísértetet látnék. De könyörgöm, én tettem őket azzá. Legjobban miért a saját maga által teremtett szörnyektől fél az ember? Talán mert tudja miből lettek, csak azt nem pontosan hogyan és mivé. Lehet ezért akarok én minden lehetséges ajtót kényszeresen becsukni. Engem ne kísértsen senki sehonnan soha. Már rég nem érdekel a túloldal.