mondd mit akarsz látni?

nem tudom hol vagyok, nem tudom hol kéne lennem

Ezer éve nem írtam semmi lényegest, semmi értékelhetőt.
Nem mintha lett volna időm ilyenekre, nem mintha abban a kevés időmben történt volna bármi is, ami ilyen. Eddig nem tűnt fel, nem volt időm realizálni. Üresen állok, ülök, fekszek megint, mindennek háttal. Tényleg teljesen lefoglal az életem, amit kerítettem magamnak hirtelen, talán azért, hogy ne legyen időm rájönni, hogy megint mennyire szánalmas, és mennyire egyedül vagyok. Hetente járok ásatásra, a maradék munkanapokon egyetemre, a hétvégéken pedig többnyire haza. Hétköznap -tényleg- még gondolkodni sincs időm semmin, nem hogy még magamon, és többnyire a hétvégékre is átfolyik az egész, így akkor sem töprengek, hanem inkább csinálom a határidős dolgaim. Talán hosszú hetek óta először most volt néhány napom magamra, néhány napom úgy, hogy már egy zh, még egy beadandó se zavar be túlságosan. Végre pihenhetek egy kicsit. Legalábbis azt hittem. Kialudtam magam első este, második nap már jöttek is a fáradt és terhes gondolatok. A második estét Jóbarátokba fojtottam, hajnali négyig kellett néznem, hogy kellően lefárasszam magam. Ma volt a harmadik nap, ez a harmadik este, és már délután elegem volt az egészből. 7 órakor nekiálltam sörözni, nyálas depis zenét hallgatni, és most 9-kor már minden földi lényből és létezésből elegem van. Az, aki most a helyzet jelenlegi állása szerint leginkább segíthetne rajtam, a bizonytalanságomon és a kétségeimen, az meg nincs itt, és nem is fog a közelben lenni jó darabig. Hiába szeretne, nem engedem neki. Azt sem engedem, hogy szeressen. Félek nekem nem menne viszont. Voltak olyanok, akiknek engedtem, ők voltak az egyetleneim. Belőlük is talán csak egyet hiányolok ennyi idő után, de vele is csak inkább beszélgetni akarok, nem érné meg megint végigmenni az úton, tudom jól. Inkább meg sem próbálok, maradok magamnak, semmi pénzért nem bántanám többször a saját kételyeim miatt.  Az előbb épp nekiálltam megkeresni a régi közös képünk, amit még tavasszal vettem ki a képkeretből, hogy minek már oda. Utána lett is más, kit képkeretbe kellett volna tenni, ám végül nem csak fotókra nem került a románc, tulajdonképpen a nagy nyilvánosság elé sem. Szóval tudtam hol az a régi kép, el is indultam keresésére, és közben rátaláltam két A4-es lapon a körülbelül egy éve, szolidabb szívzűr és elmebaj során keletkezett soraimra. Üdítően furcsa volt olvasnom, érdekes belegondolni, hogy vajon tényleg azt éreztem-e akkoriban. Ki tudja már, rég nem aktuális a helyzet.Tovább kutatva megtaláltam a keresett képet, majd rá kellett jönnöm, hogy kicsit megrongálódott a keretből való eltávolítás után. Nem szakadt el, látszottunk is még rajta, de borzasztóan gyűrött volt. Mint ez az egész, most így visszaolvasva. Aztán mondanom sem kell, eszembe jutott a levél, amit én kaptam, szintén kézzel írva, majdnem egy éve, tőle. Tudtam, hogy itt van valahol a tavalyi papírjaim és a vizsgaidőszak szemete között, és lám. Feltúrtam 2 szatyrot, 4 könyvet, majd végül az ötödik borítója alól kicsúszott az aranysárga borítékban, a még tőlem kapott parfümmel illatosított aranysárga lapon, pirossal írt levél. Elolvastam. Most másodjára. Akkor elég volt egyszer, hogy elérje a hatását -bár szerintem a gyönyörű rózsacsokor volt akkor a kulcspont- azóta meg nem kellett és nem is akartam. Szóval elolvastam újra és váó. Tényleg szeretett. Kicsit keserédes, hisz mégis a levél megírta után nemsokkal vége lett az egésznek, és persze miattam. Ezzel vissza is tértünk oda, hogy tényleg nem akarom és nem is tudnám végigcsinálni vele ezt még egyszer. Nemrég egy újabb levelet címeztek nekem, kicsit más a háttérsztori, és összességében aranyos is, de valahogy az sem érte el a kívánt hatást. Ha elérte volna, most nem itt lennék. Vagy ha mégis, akkor meg nem egyedül.
mindegy.
most csak
rosszul vagyok, hogy majd jobban legyek és életveszélyesen elégedett

ennek a fele sem tréfa
mit akarsz látni
mit akarsz? akarsz... akarsz látni!
az állatok ösztönét
a főhős szerelmét

jajj de szeretném azt már én is

the affair

Még régebben megkérdezte valaki, hogy voltam-e már szerelmes. Nem tudom már pontosan mit reagálhattam, de annyira emlékszem, hogy nem volt egyértelmű, legfőképp nem egyértelmű igen. és végképp nem győztem meg vele, bármennyire is próbáltam leírni neki az elmúlt tapasztalataim a témában. Igazából azon a véleményen vagyok, hogy valamit én ugyan éreztem, nem szerelmet, de talán a kistestvérét, szeretetet. Néhány héttel később visszatértünk ugyanezzel az emberrel erre a témára, akkor épp arra volt kíváncsi, hogy mondtam-e már valakinek, hogy szeretem. Itt a válaszom egyértelmű igen volt, hiszen persze, megtörtént már. Mondtam, mondanom kellett. Vagy azért mert nekem mondták, vagy mert ideje volt már, és furcsa lett volna, ha nem mondom. Későbbi tapasztalataim birtokában megfogadtam, hogy csak akkor fogom legközelebb kimondani, ha tényleg úgy gondolom. Csakis akkor. Kicsit elgondolkodtam. Mi van, ha soha többet nem fogom így, ebben az értelemben használni ezt a szót? Bárki legyen az, akivel erről beszélgettem, az azt mondta, hogy csak azért, mert nem voltál még szerelmes. Néhányan azzal a reménnyel konstatálták ezt, hogy majd ők lesznek az elsők. De végül mégsem. Egyik sem. Nem megy. Mit csináljak, ha nem megy? Itt van ugyanez a valaki, és már látom mi lesz a vége. Nekem jó. Még jó. Addig, amíg nem megy el általam kellemetlen irányba. Addig, ameddig az én játékszabályaim szerint játsszuk. Addig, amíg nem vagyunk együtt. Addig, amíg meg nem unom.