we didn't miss it. this is it
vagy ennek kéne lennie
én már elterveztem mindent. egy életre elég a dolgunk. elterveztem, hogy fog ez a bejegyzés megszületni, legfőképp miről fog szólni, de épp mielőtt megtehettem volna megkomplonálását és lejegyzését, hát nem megváltozott minden?
úgy terveztem, hogy majd a jóöreg erkélyemen fogok ülni -ha már újra ott lakom- és borral a kezemben, cigit szívva fogok majd számvetést adni a bajos dolgaimról, hogy mivel, kivel, hol, hogyan és hogy nem állok, és tessék, nem történt meg. helyette újabban azt veszem észre, hogy percekig bámulom magam otthon a tükörben. igazából nem csinálok semmit, csak nézek. gondolkodok. keresek valamit, tűnödök azon mit gondolnak rólam mások, vagy nem is gondolnak rám egyáltalán? próbálok rájönni én mit gondolok rólam, hogy most éppen milyen a kapcsolatom magammal, megbocsátottam-e már nekem, vajon mikor fogok és fogok-e egyáltalán. azért, hogy megint hagytam. hogy szétessek. eltelt pont két hónap, annyi mindennel, hogy sem időm, sem lelkierőm nem volt kiülni az erkélyre azóta sem. helyette randevúkra jártam változó sikerrel, elkezdtem szakdolgozni, sétáltam szakadó esőben az éjszaka közepén a Tevere partján, gyászoltam, és a mai napig gyászolok egy hozzám közel álló személyt. hiszen nincs is rosszabb, amikor próbálnád folytatni az életed, de minden második dologról eszedbe jut, s amikor hátra nézel egy koncerten, várod, hogy megjelenjen a tömegben, a válladra tegye a kezét és azt mondja; nyugi, itt vagyok. azóta már hideg van, nem fogok már kiülni az erkélyre. mindjárt november és te jóideje nem vagy már itt. nyugodj békében!
