A minimum maximuma

Zagyva zavartság egy mozgalmas hét után. Zenét hallgatok a buszon és dalszövegekhez hasonlítom a helyzetet. Sok minden passzol, legalább egy sor erejéig tényleg. Biztos le tudnám csak szövegekből írni a szituációt, sláger lenne belőle kétség kívül. Mi is történt? Dolgok. Emberek. Az élet. Alkohol. Tömeg és zene. Dunapart. Miért kell megcímkézni a dolgokat? Azért, hogy te és mások is tudják, hogy mi van benne. De mi van, ha én se tudom pontosan az összetevőket és azok egymásra hatásának következményeit? 2 hónap, 7,5 átbeszélgetett éjjeli találka, néhány csók, 1 üveg bor, pár sör és Budapest fényei. Félek attól, hogy részemről nem is lesz benne több. Attól, hogy ez mindennapi szinten ránkromlana. Megvan a maga bája, különleges és régimódi is, talán mutatja azt is, hogy két azonos habitusú ember kapcsolata nem felťétlen van halálra ítélve első körben. A bizonyos szinten életképessé nyilvánított masszánk így sem valószínű, hogy túl sok hajnalt ér majd meg, érzem már, hogy fogy a lelkesedésem. Ha választanom kéne, akkor mindenképp ezt mondanám a legrosszabb tulajdonságomnak. Hamar megunok dolgokat, hamar elvesztem a motivációm a lelkesedésemmel együtt. Utána mi marad? Csak addig érdekel, amíg nem az enyém. Úristen milyen szörnyű ember vagyok. Ha túl vagyok rajta megy a polcra a többi közé, kap egy dátumot és egy gyors értékelést. Néha előveszem onnan, nézegetem, nosztalgiázom, belekóstolok talán azért, mert elfelejtettem már, vagy mert épp hiányzik az íze. Van amikor szembejönnek velem közös emlékeink egykori gazdái és én meg ezért kezdek el a spájzban kutakodni. Már ha emlékszem még valamire. A javára. A szépre. Az érett barackokra nyáron. Ők az én befőttjeim. Olyan is volt már, hogy öngyilkos merénylőként levetődtek a polcról, húzni akarták le a többit magukkal, hogy meneküljenek tőlem. Én csak elfogyasztom őket. Jobb esetben. Megkóstolom, megkínálom. Kérsz te is?

ha fény vagy a kétkedőknek égj

És itt vagyunk megint, szeptember van és egyedül vagyok. Mégsem vagyok különösebben megtörve. Nem szoktam. Most inkább éppen hogy a helyzet magaslatán érzem magam. Jó látni, hogy vannak emberek, akik aggódnak értem. Nem tudom megállapítani, hogy jogos-e a féltésük és aggodalmuk, fogalmam sincs, hogy rendelkezik-e valós alappal az egész. Ilyenkor még nem is lehet megállapítani, csak utólag kezdhetnek el példálózni szerencsétlenek az "énmegmondtam" kezdetű mondatokkal. Ők bizony igen, ők megmondták csak én nem figyeltem. Nem akartam. Nem tudtam. Sosem tudtam. Mindig is annyira makacs voltam, hiszen mindennek úgy kell lenni ahogy én akarom. Utólag persze a saját káromon jövök rá sok mindenre. De ez sem jelenti azt, hogy tanulok is a drágalátos hibáimból, és tényleg legközelebb már óvatosabb leszek és neadjisten hallgatok másokra. Általában első alkalommal csak épp felmérem a következményeket, okulni belőle csak úgy tizedjére sikerül.

közöm a tűzhöz egyedül az, ahogyan idegesít a lángja

Nem hinném, hogy egyedül vagyok ezzel, vagy bármennyire is különleges lenne ez a problémám. Akárhányszor olyan szituációba keveredek, aminek ha nem is a végkimenetelében, legalább körvonalaiban ismerősnek kellene lennie, valahogy újra sikerül belemennem. Talán azért, mert mint minden emberben, bennem is bennem van az az apró reménysugár, gondolatfoszlány, hogy majd most más lesz. Jobb, szebb, különb. A frászt. Ugyanazokat a köröket tesszük, csak más, mégis ugyanazon emberekkel. Még ha nem is vagyunk tisztában a dologgal, akkor is tudjuk legbelül mit, milyet, kit keresünk, és bárkit is sodor elénk a szél vagy a hömpölygő tömeg egy alkoholgőzös éjszakán. Ezért olyan nagy kincs ha tényleg találkozol valaki olyannal, aki néhány perc alatt képes megfogni. Belemész, hogy hátha majd most ő lesz az akiben megvan amit keresel. Megpróbálod. Reménykedve, bizakodva, ha más nem, akkor beleképzeled a hőn áhított tulajdonságokat, mert te tényleg nagyon szeretnéd. Ha nem ő az, hát nem ő az, semmi baj nincs, ha mégsem jön be a dolog nappalifényél hosszabb távon. Te megpróbáltad. Most mehetsz tovább, válthatsz, kereshetsz mást, akár a szöges ellentétét az eddiginek, de így sem garantált a siker. Valahogy én is így vagyok most. Nem szükséges nekem most sehova rohannom, nem kell nekem azonnal valaki, de ugyanúgy egyedüllétre se kell kárhoztatva legyek. Most várok, nézelődök, érdeklődöm, talán habzsolok is egy kicsit, még ha több vas is van azon a bizonyos tűzön senki sem tehet ellene. Ezt nekem kell magamban magammal magam ellen lerendeznem, majd később biztos tanulok belőle. Vagy végre valaki jól megszívat végre engem is és megtapasztalom milyen a másik oldalon lenni. Fogalmam sincs komolyan, lehet majd egy átborozott rakparti hajnalon visszasírom a régi boldog érzéketlenségem.


belelmerülök amíg érdekes, de menekülök ha fáraszt
igazat adni látni téged eleget ért, de nem veszed hogy új vizekre tett