végtelenül ambivalens érzés, hogy jelenleg máshol, egy másik országban kellene lennem. vagyis nem kellene, mert végülis nem vagyok, de lehetnék. lehetnék ott is, most épp, vele, csinálva a dolgokat, amiket mindig is mondtunk, hogy csinálni fogunk, amiket évek óta terveztünk és én most végül nem vagyok ott. de legalább a ryanair jó munkát végez és folyamatosan emlékeztet róla
helyette próbálom magam minden és mindenki mással lefoglalni, mert eléggé szélsőséges pillanatokat élek meg egy nevetséges rendszerben.sokszor magamon is meglepődve reagálok nagyon - sőt már inkább túl - jól szituációkra, máskor meg a legapróbb hülyeségtől menthetetlenül szorongani kezdek.
mondtam már többször is, hogy relatíve (rajta kívül) semmit sem vesztettem, sőt ha megnézzük a kapcsolatunk végszámláját, grátisz önértékelési problémákkal és alvászavarral gazdagodva szálltam ki a saját rothadó, bűzölgő, süllyedő hajónkból
de a mai nappal tovább nőtt a kontó, a helix mellé egy tragus és egy septum is becsatlakozott. az utóbbiak mind nem valósulhattak volna meg, ha most épp Londonban vagyok. de nem. valahogy nyomot kellett hagyni, vagy jelen esetben lyukakat
