until we meet again

Olyan jó néha újra találkozni azokkal az emberekkel, aki tényleg ismernek. Nem azokkal akik ismertek, hanem azokkal, akiknek nem járt le még a szavatossági idejük. Akik még alkalmazható információval rendelkeznek rólam, és nekem sem kell jópofiznom, sem visszatartanom magam, ha neadjisten keresztezik egymást újra útjaink. Legyen az egy távol élő jóbarát, akivel hosszas szervezés árán, de évente kétszer még találkozunk. Akivel megpróbálunk pontosan annyit inni, mint amennyit régen tudtunk. Rendelkezésre álló időnk szűkén tömörített verzióban adjuk elő az elveszett időt, az út szélére hullott éveket. A homályos torztükörben megjelenő közös múltat pedig nagy lendülettel emlegetjük fel, akár úgy történt, akár nem. Ez a tipikus lelkifröccs, amihez nem is feltétlen kell a szóda, mint higítás, hiszen minden kortya aranyat ér önmagában is.
Aztán ott van a régi szerető, akit ha akkoriban nem is feltétlen szerettél, de tudod, hogy tudtad volna. Igazat megvallva nem is találkoztunk mi olyan sokszor, mégis az egész minőségében van olyan, mint bármelyik eddigi barát. Persze nem elhanyagolandó a hasonló lelkünk és a folyamatos izgalomfaktor, ami a tiltottságból, a saját makacs szabályainkból és a véletlenekből ered. Hiszen nincs is annál különlegesebb, amikor hatvanezer ember közül minden előzetes kommunikáció nélkül mellédlép ő, aki pontosan 1 éve szintén mellédkerült egy babzsákfotelban ugyanazon a helyen. Nem tudom mennyi idő volt az egész, szerintem talán 25 percünk jutott beszélni. Ez épp elég volt, hogy szóba kerüljön a múlt, a jelen és az esetleges jövő. Kellett ez már a lelkemnek, köszönöm. Jelenleg ismét más pontjain vagyunk az életnek, de nem aggódom, hiszen úgyis összefutunk még. Ha más nem, jövőre ugyanitt!

running in circles

Amikor egyenes vonalú mozgás helyett a káosz körül keringsz szüntelen, hetek óta újra megint. Talán a sugár változik, néha azt hiszed elég távol vagy már, de rá kell jönnöd ismét, hogy messzebb úgyse jutsz.

Késik. Várat magára. Vagy nem is jön egyáltalán, elmarad. Idő és érdeklődés hiányában. Nem tudom melyik minek a kifogása itt, valahogy egymásból következnek egymásért. Valójában tényleg nincs időm, pedig lehetne. Biztos tudnék csinálni, ha lenne miért. Kiért. Miért?

De inkább újra munkába temetkezek és száműzöm magam Komáromba, mintsem neadjisten otthon legyek és egy percem is legyen realizálni a dolgokat. Nem csinálnék én semmit amúgyse nyáron, nem szoktam. Otthon ülök és búslakodok, hogy senki nem nyit rám ajtót, de ugyanakkor én sem nyitok senkire, nemúgymegyaz. Ki is jönne, kit érdekelnék annyira? Hisz mostanra szépen lassan mindenki elfelejtett, vagy azt kívánja, hogy bár ne is ismerne. Aki emlékszik rám az meg mostanában egyre inkább haragszik, vagy szimplán ignorál, hiszen én sem vagyok különb. Szóval nyár. Így legalább csinálok valamit. Itt van valami keresnivalóm. Hypocaustum, terazzo, falak, kerámiák és csontok. Pénz.

Egyszerre vagyok büszke magamra, de ugyanakkor mélységesen csalódtam is. Leggyakrabban el sem hiszem, hogy ez mind megtörténik és mind velem, végül borzasztó ráeszmélni, hogy minden igaz. Olyannyira, hogy nem is lehetne igazabb. Persze nem én vagyok az egyetlen aki csalatkozott jómagam illetően, a még mindig, vagy épp az eddig környező lények is egyre frekventáltabbam jelzik nemtetszésüket irányomba. Jól teszik, valakitől meg kell tudnom, nekem úgy sem hiszek. Az ilyen hidegzuhanyok egyben elgondolkodtatnak és elszomorítanak. De ugyan mi a fészkes fenét vártak ők már megint tőlem. Tőlem, aki a jobb meg a bal kezét sem tudja a mai napig megkülönböztetni stresszhelyzetekben.

Nem tudok mit tenni. Várok, hátha újra elszakad a kötél és megszabadulok, kicsit abbamarad szerencsétlenkedéseim eddig végtelennek tűnő sorozata és egy kicsit megint rendben lehetek. Vagy talán szorosabbra kellene azt a pórázat, megérdemlem, szenvedjek csak. Egy kicsit. Kérlek. Forduljanak jobbra a dolgok. Vagy balra, de ne körbe-körbe.