Olyan jó néha újra találkozni azokkal az emberekkel, aki tényleg ismernek. Nem azokkal akik ismertek, hanem azokkal, akiknek nem járt le még a szavatossági idejük. Akik még alkalmazható információval rendelkeznek rólam, és nekem sem kell jópofiznom, sem visszatartanom magam, ha neadjisten keresztezik egymást újra útjaink. Legyen az egy távol élő jóbarát, akivel hosszas szervezés árán, de évente kétszer még találkozunk. Akivel megpróbálunk pontosan annyit inni, mint amennyit régen tudtunk. Rendelkezésre álló időnk szűkén tömörített verzióban adjuk elő az elveszett időt, az út szélére hullott éveket. A homályos torztükörben megjelenő közös múltat pedig nagy lendülettel emlegetjük fel, akár úgy történt, akár nem. Ez a tipikus lelkifröccs, amihez nem is feltétlen kell a szóda, mint higítás, hiszen minden kortya aranyat ér önmagában is.
Aztán ott van a régi szerető, akit ha akkoriban nem is feltétlen szerettél, de tudod, hogy tudtad volna. Igazat megvallva nem is találkoztunk mi olyan sokszor, mégis az egész minőségében van olyan, mint bármelyik eddigi barát. Persze nem elhanyagolandó a hasonló lelkünk és a folyamatos izgalomfaktor, ami a tiltottságból, a saját makacs szabályainkból és a véletlenekből ered. Hiszen nincs is annál különlegesebb, amikor hatvanezer ember közül minden előzetes kommunikáció nélkül mellédlép ő, aki pontosan 1 éve szintén mellédkerült egy babzsákfotelban ugyanazon a helyen. Nem tudom mennyi idő volt az egész, szerintem talán 25 percünk jutott beszélni. Ez épp elég volt, hogy szóba kerüljön a múlt, a jelen és az esetleges jövő. Kellett ez már a lelkemnek, köszönöm. Jelenleg ismét más pontjain vagyunk az életnek, de nem aggódom, hiszen úgyis összefutunk még. Ha más nem, jövőre ugyanitt!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése