kell ott fenn egy ország

Vagy valami, amiben hinni lehet. Hinni szoktak. Megtanítják mindenkinek a családban, neked is, de igazából sosem magyarázták el pontosan nekik sem mi is ez és ezt most miért kell, de furán néznek rád és kitagadnak, ha nem cselekszel hasonlóan. Nem mondom, hogy a vallásossággal van bajom, azt sem mondom, hogy kifejezetten a katolicizmussal, de számomra valahogy akkor sem passzol. Az egész koreográfia, zsolozsma és hozsánna, amit ilyenkor csinálnak.Lehet hogy csak azért, mert alapvetően egy lazább református közösségben nevelkedtem, ahol tényleg hozzászoktam az egyszerűbb szertartásmenethez és imákhoz. Valószínűleg megválaszoltam az első kérdésem, hogy hogyan, hisz magamra is a "nevelkedtem" igét használtam és ez sokmindent megmagyaráz. Járattak hittanra, még ha nem is minden vasárnap fél 9-kor, de templomba is küldtek és végül -hogy a mama büszke legyen rám odafenn- lekonfirmáltam. Miért? Az összes velem egyidős lány rávágta, hogy templomban szeretne esküdni. Nagycucc. Nekem szimplán csak kellett. De nem bántam meg, mert tényleg jóbuli volt. Konfirmációm után az egyházközösség teljesjogú tagja lettem, ám azóta se éltem jókeresztény létemmel, nem járok a gyülekezetbe, a teadélutánokra és az éjféli misére sem. Gyarló vagyok. Asszem ilyenkor ezt mondják. Vagy csak azt, hogy nem gyakorlom a hitem. Talán ez fedi legjobban a valóságot, hiszen Isten házába tett látogatásaim lekorlátozódtak esküvőkre, temetésekre és keresztelőkre. Mind fontos pillanatok az életben, általában nem nekem, de ilyen események idején még én is az Úrhoz járulok, alkalomhoz illő hangulatban és lehetőleg megfelelő öltözetben is. Figyelem az embereket körülöttem, hogy ők mit csinálnak. Nem tudom mit kell, mit illik. Tanították, de valós helyzetben hirtelen nehéz lehet összeszedni a templometikett darabkáit, amik a konfirmandus óráim és vizsgám óta hasztalan hevernek szanaszét az agyamban. Épp annyi belátást nyertem tanulmányaim során, hogy nagyjából értem hogy működik az egyházrendszer Magyarországon, rémlik néhány sztori a Bibliából, néhány zsoltárba is bele tudok hümmögni pár sort és Rodrigo Borgia óta eldünnyögöm az innominepatrit alkalomadtán, mert ha valaki menő pápa volt, az Jeremy Irons. Összegezve azt kell mondjam, hogy szomorú, de hiába is akarta a mama, nem lettem templombajáró, ameddig jártam is, csak a papék lányai miatt bébiszitterkedni, és ezek után egy történelmi sorozat és kb. 10 irodalomóra a Biblia témájából kielégítette a posztkonfirmációs hullámokban rámtörő hitéhséget. Ma is templomba kellett mennem és sajnos nem dáridó és lakodalom, hanem temető követte Isten házát az útitervben. A temetésen itt is szólt a borzalmas siratózene magnóról, akinemlépegyszerre-ütemben masíroztak a sírásók, búsan követte a halotti menet a lassan haladó nyitott csomagtartójú minifurgont a koporsóval és körbeálltuk a gödröt, ahol szépen lassan elkészült a gondosan elgereblyézett sírhalom. Érdekes volt a sírépítés technikája és művelete, hiszen leendő régészként hasonló elven létező nyughelyeket fogok majd építés helyett kutatási szándékkal bontani. Így belegondolva elég morbid, de hát mi nem az a temetőben.

A címben említett hely meg azért kell, hogy el tudjuk helyezni lelkünkben, ki tudjuk vonni életünkből azokat, akik már nincsenek.

Hova lettek? Nekik ott jobb? és mi lesz most?

Általánosan ezeket kérdezik az emberek maguktól, egymástól és Istentől. Próbáljuk értelmiségi és vallásossági szintünkhöz mérten minél jobban megválaszolni a talán megválaszolhatatlant. Paradicsom, purgatórium, pokol, Nirvana, nem ment el, benned él tovább, emlékeinkben őrizzük, Csak a teste!, R.I.P, reinkarnáció, részvétem szívem, feledés, feltámadunk, vagy igazán sose halunk meg! Nekik ott jobb. Mi szenvedünk tovább. Szerintem az egyik legnehezebb dolog, amit felfoghatunk egyszerű földi halandóként, az a halál. És nevezheted eufemizmusokkal bárminek, el is távozhat az a valaki, vagy megy az örök vadászmezőkre ibolyátszagolni, akkor sincs már többé. Számunkra sem, mi sem neki, csak egy halom hamu és por marad egy lábasban vagy egy szépen lassan csak csontvázzá összeaszalódó tetem egy selyembélésű faládikában, sorokban elhelyezve egy sírkerületekre osztott domboldalban. Azt sem tudom igazán, hogy mi hozza az enyhülést, de a leginkább az időre fogadnék. Idő kell, hogy feldolgozzuk ezt az egészet. Jelen pillanatban úgy érzem, hogy hiába néztem végig az egész ceremóniát, hiába hallottam a koporsóra zuhanó első rögök súlyos hangját, hiába gördültek végig a könnycseppjeim az arcomon, még legbelül azt várom, hogy beforduljon a konyhájába Kilitiben, megsimogassa a vállam és azt mondja: - 'Drága angyalom, kérsz még? Hát nem is ettél semmit... Legalább egy kis pogácsát hagy tegyek az utra...'

Kosztolányi Dezső: Halotti beszéd

Látjátok feleim, egyszerre meghalt
és itt hagyott minket magunkra. Megcsalt.
Ismertük őt. Nem volt nagy és kiváló,
csak szív, a mi szivünkhöz közel álló.
De nincs már.
Akár a föld.
Jaj, összedőlt
a kincstár.

Okuljatok mindannyian e példán.
Ilyen az ember. Egyedüli példány.
Nem élt belőle több és most sem él,
s mint fán se nő egyforma két levél,
a nagy időn se lesz hozzá hasonló.

Nézzétek e főt, ez összeomló,
kedves szemet. Nézzétek, itt e kéz,
mely a kimondhatatlan ködbe vész
kővé meredve,
mint egy ereklye,
s rá ékírással van karcolva ritka,
egyetlen életének ősi titka.

Akárki is volt ő, de fény, de hő volt.
Mindenki tudta és hirdette: ő volt.
Ahogy szerette ezt vagy azt az ételt,
s szólt, ajka melyet mostan lepecsételt
a csönd, s ahogy zengett fülünkbe hangja,
mint vízbe süllyedt templomok harangja
a mélybe lenn, s ahogy azt mondta nemrég:
„Édes fiacskám, egy kis sajtot ennék”,
vagy bort ivott és boldogan meredt a
kezében égő, olcsó cigaretta
füstjére, és futott, telefonált,
és szőtte álmát, mint színes fonált:
a homlokán feltündökölt a jegy,
hogy milliók közt az egyetlenegy.

Keresheted őt, nem leled, hiába,
se itt, se Fokföldön, se Ázsiába,
a múltba sem és a gazdag jövőben
akárki megszülethet már, csak ő nem.
Többé soha
nem gyúl ki halvány-furcsa mosolya.
Szegény a forgandó tündér szerencse,
hogy e csodát újólag megteremtse.

Édes barátaim, olyan ez éppen,
mint az az ember ottan a mesében.
Az élet egyszer csak őrája gondolt,
mi meg mesélni kezdtünk róla: „Hol volt...”,
majd rázuhant a mázsás, szörnyü mennybolt,
s mi ezt meséljük róla sírva: „Nem volt...”
Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra,
mint önmagának dermedt-néma szobra.
Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer.
Hol volt, hol nem volt a világon egyszer.

Nyugodj békében!