dec. 31. délután valamikor
azt kell mondjam gyors volt
nem rossz, sőt
helyenként egészen élvezhető
élményekben, helyekben és legfőképp emberekben gazdag
minden újévkor reméli az ember, hogy majd a következő év még annál is jobb lesz
én nem mondom most, hogy ez volt életem eddigi legjobbja, pedig valószínűleg igen
sikerült ezt a decembert is kihúznom, a tavalyit is egész jól abszolváltam, ha emlékezetem nem csal (bár ki tudja, hajlamos vagyok én is megszépíteni az emlékeket)
idén korábban, novemberben volt a saját, személyes lowpointom, nem kívánom senkinek
de egyszer mindennek vége, csak hogy megfelelő mennyiségű közhellyel éljek ebben a bejegyzésben is
ahogy Don mondta, ha nagyon akarod, akkor nem történt meg. meg fogsz lepődni, hogy mennyire nem történt meg. szeretném én is ezt hinni, és ha jobban belegondolok, talán el is hiszem
vagy legalábbis már nem érzem magam rosszul miattuk, és szerintem ez a lényeg az egészben
jól haladok egyébirányú dolgaimmal is, ismét nincs okom panaszkodni
persze ez nem jelenti azt, hogy nem fogok, hiszen kéremszépen mégiscsak vizsgaidőszak van
és a nehezebb fele hátra van még jelenleg
de a január már mindig csak ilyen
jan. 3. délután valamikor
az elejét, mint látni még a tavalyi év utolsó napján írtam
mit sem sejtve, kit sem sejtve
lelkesülve az estéért, hogy majd jó lesz, jó emberekkel
na még mit nem
az a legnagyobb baj, hogy azt hisszük, hogy a rossz csak másokkal szokott történni
és amikor megtörténik velük, mi csak nézünk, hogy szegény, meg ilyenkor mit kell tenni, vigasztaljuk-e, hagyjuk-e őket békén, tudunk-e egyáltalán segíteni. gyakran rájuk is hagyjuk enyhe bűntudattal fűszerezve, de néha tényleg nem a mi dolgunk
volt egy tervem, hogy majd mi lesz, hogyan és mikor éppen kikkel.
nem, végül nagyon nem. pedig biztosra veszem, hogy végre egy igazán jó szilveszterem lett volna, hasonló a két évvel ezelőttihez. nembaj, majd idén újrapróbáljuk, hátha.
most én voltam az, akivel rossz történt. nem mondom, hogy az én hibám, de biztos ártatlan se vagyok a dologban, ez van. ellopták a telefonom. a telefont, ami után hónapokig ácsingóztam, majd hónapokig dolgoztam érte, a telefont, amit aztán megvettem végül és amivel nemteljes két hónapig a legnagyobb boldogságban éltem együtt. úgy tűnik nem érdemeltem meg.
egyszerűen nem tudok mit mondani. eltelt pár nap már, de még nem teljesen fogtam fel. lehet a hírzárlat az oka, vagy lehet az, hogy utána olyan gyorsan történtek a dolgok, majd hirtelen lelassult minden
talán annyi, hogy borzasztóan köszönöm Tominak a segítséget, nem tudom mi lett volna ha ő nincs, valószínűleg egy sarokban remegnék most is. köszönöm neki, hogy eljött velem a rendőrségre, segített feljelentést tenni, kölcsönadta a telefonját, amikor a szokásos búék jókívánságok helyett a telefonom SIM-kártyájának letiltatásáról kellett csevegnem édes szüleimmel hajnali kettőkor.
de aztán
ahogy a láthatjátok, megcsavarodott az este, végül már éjfélkor otthon voltunk, ahol épp egy spontán házibuli zajlott, amihez szerintem érthető módon nem volt túl sok kedvem
végül pontosan magam sem értem miért, néhány órával később már a Moszkva téren álldogáltam a hajnali hidegben az újdonsült piros kabátomban, várva valakire, akivel nem is volt biztos, hogy megtaláljuk egymást. nem volt nálam se telefon, se semmi, csak épp a kulcsom és a bérletem csaptam magamhoz a hajnali kiosonás előtt. indulásra kész voltam, csak nem tudtam hova, és akkor még azt sem igazából, hogy kivel
nem bántam meg, hogy útnak indultam még éjjel, kicsit feledtette velem az egész telefon-mizériát, nem történt igazán semmi, mégis meglepően jólesett és üdítően új volt számomra.
persze egyszer nekem is haza kellett onnan mennem, és akkor, a nyolcvanhatos megállójában ülve realizálódott bennem és remegtem bele újra, hogy igen, tényleg velem is megtörténhet bármi.
és talán a legnagyobb irónia, hogy ez nem az a dolog, ami ha nagyon akarod nem is történt meg
