tudom hogy fáj, tudom hogy félsz, tudom hogy inkább megdöglesz csendben

de azért se kérsz

Mégis mit kérhetnék? Légyszi altass. Légyszi áltass. A haldokló emberi kapcsolatoknak még azelőtt vége kellene hogy legyen, mielőtt elkezdődne a rothadás. Senki nem akar már úszni a poshadt vízben. Te sem. Nem is tudnál. Fel akadsz a hínárban, beleakad a lábad az emlékekbe. Akkor meg minek rángatsz úszni folyton? Nem megyünk előre, se hátra, csak forgunk és gabalyodunk. Bele fogok fulladni. És te nem segítesz rajtam. Csak mélyebbre löksz. Arra még nem jöttem rá, hogy azért, mert te is életképtelen vagy, vagy épp azért hogy magad mentsd. De mondd, hogy mindig ugyanazt a régi nótát fújom. Igazad van. Nincs új a nap alatt, főleg ha én is ott vagyok. Már megint álmokat generálok magamnak. Pár hónap nyöszögés és talán valóra is válnak. Nincs az az Isten. Nem akarok megint Márti lenni. 

tudom egyszer élünk, akkor is minek. te mindent megtettél 

De mit bánod bírlak vagy gyűlöllek, mit számít mit mondok

Ha egy valamire jó volt a tegnap este, akkor az az, hogy megtudtam bármennyire is próbálom tagadni, elfelejteni vagy csak szimplán ingnorálni, akkor is megtörtént minden. Ő volt az első. Sors fintora, hogy a beismerés akkor nyilallt belém, miközben egy másik régi ismerőssel kezdtem nosztalgiázni. Igaz ő volt ott előbb, de a másik volt ott tovább. Most nekem csak ez számít. Nem hittem volna, de tényleg gyászolok. A másik tény tegnapról, hogy azonos habitusú, közös múlttal rendelkező embereknek nem kell indok ahhoz, hogy együtt legyenek. Nyílt, romlott, egyszerű, de egészségtelen. Mai napom pont ezért a regenerálódásé, ki kell szívni a mérget a sebből. Indulhat a tisztítókúra.

az a síelő az meg én vagyok és ez egy behúzott szárnyú felfelézuhanás

Ez a város az, amit egyszerre látok undorítónak és gyönyörűnek. Ma épp gyönyörűnek. Ilyenkor néha elgondolkodom, hogy miért nincs olyan, akivel én ezt megoszthatnám. Javarészt miattam, de ez nem újdonság. Főleg egy ilyen összeesküvéses héten, amikor lépten-nyomon a múltamba botlok. Abba, amit elvileg otthon, vagy az előző lakhelyemen kellett volna hagynom. De ez a baj a múltammal és az azt képviselő emberekkel, hogy pont úgy, ahogy én, mivel ők sem növények, képesek a helyváltoztatásra. A kegyes-kegytelen sors pedig miért ne hozhatna minket egy helyre egy időben újra? Én is migrálok, ők is, és lám ki jön szembe velem, ki megy szembe nekik. Mi a teendő ilyenkor? Mit csinál az ember, ha egy régi darabkáját látja sétálva közeledni, esetleg elsuhanni a buszon? Köszön, elfordul, felfordul.

31

Észre se vettem volna, ha nem látom meg. Be kell vallanom, voltak nehéz pillanatok, amikor keseredetten kellett volna valaki akihez beszélhetek, akinek beszélhetek. Hazugság. Voltak pillanatok amikor keseredetten kellett volna ő, hogy beszélhessek neki. De nem volt ott, mert már vége volt. Mi vetettünk neki véget, tudva, hogy így lesz jó, mindenkinek. Egyformán, tényleg. Hirtelen és csendben történt. Pedig azt mondják senki sem léphet le csendben. Gondolkodás és fontolgatás zajlott le mindkettőnkben előtte és a zene is hangos volt, főleg nálam, hogy elnyomja az akkor még eretneknek tartott gondolataim. Eretnekek voltak bizony, a szerelem és a párkapcsolat oltárán. Csak aztán mikor kiderült, hogy nem csak utánam kellett volna küldeni az inkvizíciót, közösen szakítottunk az egyházunkkal, és egymással is. Maga a szkizma már gyorsan ment és csendesen. A kapcsolatunk szkizmája, pont egy hónapja. Mennyi minden történt. Mintha csak tegnap lett volna, hogy felszállt arra a buszra, ami az egésznek a végét jelentette. Én meg sarkon fordultam, visszabattyogtam a kocsihoz, beültem anyám mellé, és azt mondtam neki: vége. És tényleg az volt, vége. Ám ez sok új dolognak a kezdete, de ezt ti már mind tudjátok. Visszatérve a lényegre, arra akarok kilyukadni, hogy lehet túl egyszerű módját választottuk a szétszakadásnak. Most komolyan, hova megy a szeretet/szerelem szakítás után? Napról napra fogy, míg végül csak egy kellemes emlék marad vagy áttranszformálódik valami mássá? Esetleg különböző emberek között osszuk szét? Még nem jöttem rá, de nagyon kíváncsi vagyok. Addigis kísérjétek figyelemmel elmélkedéseim, hátha kisül belőle valami érdekes is.

vajon erőltessek-e kultúrmosolyt ábrázatomra?

Nem szükséges. Van. Még van. Csillog a szemem, még élvezem, mert új. Természetesen én is beszürkülök majd néhány hónap múlva a szürke budapesti bérházak közé, egyike leszek a sok kómás zombinak a villamosmegállóban 7kor, együtt fogok lélegezni a betondzsungel minden lakójával, együtt fogom utálni velük a hétfőt, a keddet, és persze az én tekintetemet is csak a Földbolygó középpontja fogja vonzani. Idővel nem fog érdekelni a Gellért-hegy, a Budai vár és a Duna. Ülök majd a buszon és a metrón, üveges tekintettel meredek magam elé, fogom a táskám, mert sok a zsebes. Most még naivan felnézek a Dunán áthaladva és biztosítom magam afelől, hogy jó helyen vagyok, jó helyre megyek. Sőt,a legjobb helyen vagyok, a legjobb helyre megyek. Ezután mi vár? ÉLET. Nagybetűkkel. Kérdem; muszáj? Szerinted? 

Addig is itt ülök egy nagy kád forró vízben, sokadik sörömmel a kezemben egyedül. Fáj-e az az egyedül? Annyira nem. Néha megérzem, de ez nem az az este. Most jó. Igazából szerintem a kulcsa az Esti Kornél. Ne engedjetek több Esti Kornélt hallgatni. Nagyon szép, nagyon jó, de nagyon depis leszek tőle. Legtöbbször ok nélkül. És most nem akarok az lenni. Itt állok annyi minden új kapujában. És szegényektől egyből a néhány évvel ezelőtti hülyeségeimen kezdek kattogni, az ideiekkel vegyítve. Mire jó ez? Kinek jó ez? Na. Ne kezdjetek találgatni. Én még mindig én vagyok, teljes mértékben. A tipikus büszkeségemmel, a még tipikusabb makacsságommal. Szóval szia. Szerintem találkoztunk már. Annyira várom, hogy beinduljon minden. Lehet nem leszek később ennyire lelkes és hálás, de most még nagyon akarom. Csak épp beleízlelhettem az elkövetkezendő időszakomba, és tetszett. Néhány korty gyógyelixírt kaptam, de máris jobban vagyok és többért kiáltok. Vajon ezt érezhetik a függők is? De talán én egy lépéssel előttük járok. Én legalább beismerem.