31

Észre se vettem volna, ha nem látom meg. Be kell vallanom, voltak nehéz pillanatok, amikor keseredetten kellett volna valaki akihez beszélhetek, akinek beszélhetek. Hazugság. Voltak pillanatok amikor keseredetten kellett volna ő, hogy beszélhessek neki. De nem volt ott, mert már vége volt. Mi vetettünk neki véget, tudva, hogy így lesz jó, mindenkinek. Egyformán, tényleg. Hirtelen és csendben történt. Pedig azt mondják senki sem léphet le csendben. Gondolkodás és fontolgatás zajlott le mindkettőnkben előtte és a zene is hangos volt, főleg nálam, hogy elnyomja az akkor még eretneknek tartott gondolataim. Eretnekek voltak bizony, a szerelem és a párkapcsolat oltárán. Csak aztán mikor kiderült, hogy nem csak utánam kellett volna küldeni az inkvizíciót, közösen szakítottunk az egyházunkkal, és egymással is. Maga a szkizma már gyorsan ment és csendesen. A kapcsolatunk szkizmája, pont egy hónapja. Mennyi minden történt. Mintha csak tegnap lett volna, hogy felszállt arra a buszra, ami az egésznek a végét jelentette. Én meg sarkon fordultam, visszabattyogtam a kocsihoz, beültem anyám mellé, és azt mondtam neki: vége. És tényleg az volt, vége. Ám ez sok új dolognak a kezdete, de ezt ti már mind tudjátok. Visszatérve a lényegre, arra akarok kilyukadni, hogy lehet túl egyszerű módját választottuk a szétszakadásnak. Most komolyan, hova megy a szeretet/szerelem szakítás után? Napról napra fogy, míg végül csak egy kellemes emlék marad vagy áttranszformálódik valami mássá? Esetleg különböző emberek között osszuk szét? Még nem jöttem rá, de nagyon kíváncsi vagyok. Addigis kísérjétek figyelemmel elmélkedéseim, hátha kisül belőle valami érdekes is.