peekaboo

Megint úgy jártam, hogy kigondoltam egy teljesen jó tételmondatot egy leendő blogbejegyzés alapjául, ám miért is ne, éppen rohantam akkor valahová, vagy bambultam valahol és nem írtam fel magamnak, most meg csak annyi van meg, hogy tényleg jó lehetett volna. Próbálom magam emlékeztetni, de nem ugrik be. Visszafejtem az elmúlt hetek gondolatkötéseit, felidézem magamban a helyeket és illatokat, körbenézek idebenn, viszont nem találok semmit. Mint egy elvesztett végtag fantomfájdalma. Tudom hogy ott volt egyszer, de már nagy valószínűleg a szeméttelepen van, vagy csak most viszik egy kukásautó hátuljában, és ez az az autó, ami elenged engem a zebrán, amikor átszaladok gondolataimba meredve az esőben a piroson. És miért szaladok? Mert nincs nálam esernyő megint, vagy ha épp van is, akkor sem veszem elő, mert nem érdekel. Felőlem meg is ázhatok, csak érjek haza minél gyorsabban. Meg úgyis elhagynám vizesen, mert újabban szokásom elveszteni dolgokat vagy ha nem én vesztem el őket, akkor ellopják tőlem, mellőlem, és újból én leszek az, aki rosszul lesz a végén. Komolyan mi történt velem? Paranoiás lettem. Két hónap alatt. Másból sem áll az agyam, csak folyamatosan azon gondolkodom, hogy minden megvan-e, mást se csinálnak a kezeim, csak folyamatosan a zsebeim és a táskám tapogatják, hogy ugye minden a helyén. Én régen esküszöm szerettem utazni napközben és éjjel félrészegen is Pesten, nézelődni, mosolyogni a szórólaposokra, segíteni útbaigazítani random turistákat az útszélén, meg úgy tényleg élveztem az egészet. Most meg? Lehajtott fejjel szaladgálok, próbálok a metrón is a szélére ülni, hogy ott is annyival kevesebb ember üljön mellém. És igazából mit se tudok csinálni, csak reménykedem, hogy majd elmúlik. Hogy majd megint tavasz lesz és megjön újra az életkedvem, meg a bizalmam az emberekben. Meg igazából a kedvem hozzájuk. Tényleg magamra se ismerek, tegnap este két helyre is mehettem volna, két tucat emberrel, de nem, mert én inkább itthon fetrengtem köntösben, mintha minden rendben lenne. Ma is hamarabb olvastam és jegyzeteltem ki végig egy 6. századi forrást, minthogy elhagyjam a házat. Majd holnap! (mondom mindig) És majd ha holnap lesz és holnap után, akkor megint emberekkel fogok találkozni, akik majd aggódva fogják újra megkérdezni azt, hogy mivan Rita, mi a baj, minden oké? És úgy leszek vele, hogy egyszerűbb inkább azt mondanom nekik, hogy ja igen, semmi, én megvagyok, csak kicsit szomorkás a hangulatom. Máma. Tegnap. Jóideje. Nem tudnék helyesen és kielégítően válaszolni, most sem tudtam nektek ebben a bejegyzésben sem, pedig itt aztán főleg senki sem kérdezte, szóval inkább ráhagyom. Mások boldogsága továbbra is boldoggá tesz, hátha nemsokára az én savanyúságom sem fog zavarni. Vagy igazából lehet nincs is semmi bajom, csak képzelgek és ez az igazi mumus a szekrényben, az én saját bejáratú fantomfájdalmam.

de tényleg

mit ugatok itt, ha nekem egyszer úgy a jó, ha nem látnak?

mit akarok én, ha nekem egyszer az a jó, ha nem kellek?

téged kérdezlek

mondd már meg

szerinted?

camouflage

Összességében elégedetten zártam a harmadik szemeszterem, sikerült túlélnem a vizsgákat is. Mondjuk a végén egy picit majdnem meghaltam, de hát megesik az ilyen. Emlékszem az utolsó héten már a hátralévő napokat számoltam és úgy voltam vele teljesen mindegy mi fog történni, csak legyen már vége. Olyan volt, mint a fogorvosnál foghúzás előtt, hogy tudod hogy most még nagyon rossz, és kellemetlen is lesz egy darabig, de néhány óra múlva már minden rendben lesz és visszatérhetsz a szánalmas kis életedbe egyéb dolgok miatt bánkódni. Nos én most kezdek előjönni a fényre újra, most szedegetem elő a krónikus időhiány miatt kényszerből félretett barátaimat, most kezdem élvezni a Napot és természetesen most kezdem a következő megmérettetések előtti aggódást is.Vagyis most kéne.
Nagy nap volt a szerdai számomra, és most nem csak a másodéves gólyatáncom miatt. Kétségtelen tény, hogy nagyon jó volt újra egy ilyen csapat tagja lenni és valami különlegeset alkotni. Meg melyik lány ne szeretné újra átélni a szalagavatóját, immáron mindenféle egyéb dolgok és bonyodalmak nélkül, csupán a tánc, a ruha és a társaság élvezetével? Egyszerű volt, de nagyszerű. Újra. Olyan hihetetlen, hogy már 2 éve volt a másik. Emlékszem akkor indult az utolsó nagy boldogsághullámom, aminek utórezgései még néha ma is mosolyt csalnak az arcomra. Mondjuk most az egész sokkal hamarabb lezajlott, épp csak három hétig tartott, de pont ez kellett nekem.
Közben újra február van, Valentin-nap meg minden jóság, csak idén a Szürkeötven helyett Deadpoolt mennek az emberek nézni a moziba. Én ezt mindenképp az emberiség javulásának könyvelném el, talán egy picit jobb lett a világ egy év alatt. Az persze nem változott, hogy idén is egyedül vagyok eme nemes időszakban. Egyiknek 1, másiknak fél éve már. Nem mondom, hogy túlságosan meg vagyok elégedve jelen helyzetemmel, de úgy tűnik nem tehetek semmit. Természetemnél fogva ráfogni se tudom semmi olyanra, ami nem jó, ami nem a legjobb nekem. Egyszerűen nem engedik az arckifejezéseim. Sem a lelkem. Mint ahogy tegnap az anyától kapott piros szív alakú mignont próbáltam megenni, hogy most aztán jól édességbe fojtom bánatom és aztán nesze neked mindenki, de nem tudtam megenni. Nem ízlett. Remek szemléltető példa, hogy a szerelmet nem lehet lenyomni a saját torkodon sem. És tényleg sem másokat, sem magamat nem szeretem és nem szeretném hülyíteni. Lehet ezt olyan nehéz megérteni, épp ezért nem is kérem senkitől. Csak fogadjátok el nekem, Hiányérzetem van, de nem erőltethetek magamra csak azért valakit, hogy ne legyek egyedül. Nem fair. Meg kell fogadnom nekem is a saját tanácsaim, és várnom kell. Úgyis megoldódik minden előbb-utóbb. Tavaly is csak néhány nap alatt történt. Annyi volt a titok, hogy mind a ketten ugyanazt akartuk. Végül persze kiderült, hogy nem feltétlen ugyanúgy és nem feltétlen egymástól, de ez már csak részletkérdés. Mindenesetre most nyugodtnak érzem magam, jól esett végre újra egy normális, emberi gesztus tőle. Lám, mégis képesek vagyunk mi még ilyenekre. Tényleg.