camouflage

Összességében elégedetten zártam a harmadik szemeszterem, sikerült túlélnem a vizsgákat is. Mondjuk a végén egy picit majdnem meghaltam, de hát megesik az ilyen. Emlékszem az utolsó héten már a hátralévő napokat számoltam és úgy voltam vele teljesen mindegy mi fog történni, csak legyen már vége. Olyan volt, mint a fogorvosnál foghúzás előtt, hogy tudod hogy most még nagyon rossz, és kellemetlen is lesz egy darabig, de néhány óra múlva már minden rendben lesz és visszatérhetsz a szánalmas kis életedbe egyéb dolgok miatt bánkódni. Nos én most kezdek előjönni a fényre újra, most szedegetem elő a krónikus időhiány miatt kényszerből félretett barátaimat, most kezdem élvezni a Napot és természetesen most kezdem a következő megmérettetések előtti aggódást is.Vagyis most kéne.
Nagy nap volt a szerdai számomra, és most nem csak a másodéves gólyatáncom miatt. Kétségtelen tény, hogy nagyon jó volt újra egy ilyen csapat tagja lenni és valami különlegeset alkotni. Meg melyik lány ne szeretné újra átélni a szalagavatóját, immáron mindenféle egyéb dolgok és bonyodalmak nélkül, csupán a tánc, a ruha és a társaság élvezetével? Egyszerű volt, de nagyszerű. Újra. Olyan hihetetlen, hogy már 2 éve volt a másik. Emlékszem akkor indult az utolsó nagy boldogsághullámom, aminek utórezgései még néha ma is mosolyt csalnak az arcomra. Mondjuk most az egész sokkal hamarabb lezajlott, épp csak három hétig tartott, de pont ez kellett nekem.
Közben újra február van, Valentin-nap meg minden jóság, csak idén a Szürkeötven helyett Deadpoolt mennek az emberek nézni a moziba. Én ezt mindenképp az emberiség javulásának könyvelném el, talán egy picit jobb lett a világ egy év alatt. Az persze nem változott, hogy idén is egyedül vagyok eme nemes időszakban. Egyiknek 1, másiknak fél éve már. Nem mondom, hogy túlságosan meg vagyok elégedve jelen helyzetemmel, de úgy tűnik nem tehetek semmit. Természetemnél fogva ráfogni se tudom semmi olyanra, ami nem jó, ami nem a legjobb nekem. Egyszerűen nem engedik az arckifejezéseim. Sem a lelkem. Mint ahogy tegnap az anyától kapott piros szív alakú mignont próbáltam megenni, hogy most aztán jól édességbe fojtom bánatom és aztán nesze neked mindenki, de nem tudtam megenni. Nem ízlett. Remek szemléltető példa, hogy a szerelmet nem lehet lenyomni a saját torkodon sem. És tényleg sem másokat, sem magamat nem szeretem és nem szeretném hülyíteni. Lehet ezt olyan nehéz megérteni, épp ezért nem is kérem senkitől. Csak fogadjátok el nekem, Hiányérzetem van, de nem erőltethetek magamra csak azért valakit, hogy ne legyek egyedül. Nem fair. Meg kell fogadnom nekem is a saját tanácsaim, és várnom kell. Úgyis megoldódik minden előbb-utóbb. Tavaly is csak néhány nap alatt történt. Annyi volt a titok, hogy mind a ketten ugyanazt akartuk. Végül persze kiderült, hogy nem feltétlen ugyanúgy és nem feltétlen egymástól, de ez már csak részletkérdés. Mindenesetre most nyugodtnak érzem magam, jól esett végre újra egy normális, emberi gesztus tőle. Lám, mégis képesek vagyunk mi még ilyenekre. Tényleg.