Kicsit megkéstem, tudom. De a napokban laptoptöltő, így megfelelő blogplatform nélkül voltam magamra hagyva a nagyvárosban. Most kiegészülve a töltőmmel, végre írhatok valamit. Azért csak azt mondom, hogy valamit, mert igazából megint annyi minden jutott eszembe és csodával kicsit sem határos módon ment is ki a fejemből nemsokkal később.
Elsők között egy kérdés.
Meddig tart a boldog újév?
Itt arra gondolok, hogy meddig tart a newyear, newme láz, és mennyi idő után zuhan vissza mindenki a januári jeges realitásba? Nekem egy percig sem tartott. Félreértés ne essék, akaratom, tanulnivalóhegyeim és egészségügyi állapotom ellenére elmentem én is szilveszter éjjel kirúgni a hámból. Kicsit paradox, mivel kirúgni a hámból általában berúgással megy, de mivel hatalmas adag magamba vitt antibiotikum mennyiség miatt meg voltam fosztva az ördög italától, kicsit nehezen ment az akarámilyen irányba történő rúgás. Bebizonyosodott amitől féltem, hiába nem történt idén semmi sokkoló és botrányos a decemberemben, de a hangulatom mégis ugyanolyan volt, mint szokott év vége felé. Általában ilyenkor nehezen viselem el a környezetem és benne mindenkit nemtől, kortól, velem való kapcsolattól függetlenül. Ne vegyétek magatokra. Tényleg. Mondanám, hogy nem tehettek, tehetek róla, de igazából nem tudom. Lényeg az, hogy az önkéntelen józanságom nem segített. Már majdnem úgy volt, hogy lefújom az egészet és áttanulom magam az új évbe, de akkor derült ki, hogy sikerült az egyik vizsgám. (Igen pont az, ami előtt itt sírtam, hogy nem tudom - amúgy annyira nem is tudtam - végül kettes lett) Ez hatalmas öröm volt, főleg azért, mert a másik decemberi vizsgám annyira jó lett, hogy mégegyszer meg kell csinálnom. Valószínűleg ez nem az a fajta visszataps, amire az ember vágyik. Szóval valami kedvszerűséggel felvértezve nem az eredeti tervem választottam, hanem egy magamnál jóval idősebb, ám semmivel sem öregebb társasággal vetettem bele magam a pesti éccakába'. Át is mentünk a belvárosba, Endrével a új wundercaros sofőrünkkel, négyen. A választásunk a Bob nevű szórakozóhelyre esett, meg kell hagynom, borzasztó nehéz döntés volt, hiszen ott a Lánchíd pesti hídfőjénél ha csukott szemmel elhajítunk egy követ, csak 4 hasonló funkciójú egységbe ütközik kavicsunk. Szóval mentünk a Bobba, vagy bocsi, a második b is nagy, szóval mentünk a BoBba, álltunk sorban, kellemes tömeg, kabáthalmok. Már a belépés pillanatában megpillantottam egy társaságot, talpig kinyalva, öltöny és társai, 4-5 úrfi, 25-30 körül, az ablaknál lévő asztaluknál álltak a nagy kirakatüveg belső oldalán. Külön kiemelném, hogy álltak, mert egyszer sem ültek le, és az elején sokáig nem hagyták el helyüket, csak onnan magasról nézve kémlelték a tánctér vad dzsungelét. Ruhatárkapacitás híján egy bárszékhez voltam kárhoztatva, mivel túlságosan féltettem a drágalátos kabátkámat. Ez a bárszék történetesen a csokornyakkendő-csokor törzshelyétől pár lépésre leledzett, így akarva-akaratlan rájuk láttam. A pezsgők csak jöttek tortára való tüzijátékokkal tűzdelve, a poharak szüntelen csörögtek a kirakatban. Ekkor érdekes jelenséget láthattunk, minden egyes új üveg pezsgőnél koccintottak, fényképezkedtek, pózoltak, majd amikor megszűnt a vakufelhő, lehetett tudni, hogy nem leszünk sokáig fényhatás nélkül, jön a következő tüzijátékos habzó bor, és kezdődik a habzsidőzsi elölről. A sokadik kör után, amikor megfigyelt egyedeink eleget ihattak már (vagy megunták a bájolgást, ebben nem vagyok biztos), elindult a vadászat. Egyesével szállingóztak a tömegbe, nőstényeket kiragadva, majd meginvitálva elit körükbe, hiszen nem mehetnek haza annyian, ahányan jöttek. Voltak lányok akik maradtak, de néhány eltűnt. Biztos nem feleltek meg, vagy nem is akartak. Felmerülhet a kérdés, hogy ez engem miért zavart ennyire, talán én is azt akartam, hogy jöjjön értem valamelyik és pukedlizhessek egyet nekik, de nem. Nem is mondhatnám, hogy zavart, csak érdekes volt. Lám így bulizik az elit. Az este másik megmosolyogtató tényezője a roppant lelkes külföldi turista/cserediák/üzletember, akit épp e szerény kis városkánkban ért a 2015, és úgy döntött eljön letépi a Napot, a Holdat, vagy amit éppen talál maga felett. Messziről ki lehet őket szúrni, ami a szívükön a szájukon, és ha rámosolyogsz, a magyaroktól nem megszokott módon visszamosolyog. Örül, hogy lehet. Még akkor is, ha csak itt. Nekem is volt a srác, aki kedvesen jött utánam, hogy "Hey! I like you!", de mire megfordultam volna, már közénk is került az a 2 méter magas izomagy, aki szintén az ilyen helyek oszlopos (szó összes értelmében) tagja. Erről ennyi elég is, nekem is elég volt, elindultam az éjszakaival haza, ami amúgy is mókás szokott lenni, de így január első hajnalán méginkább az volt. Enyhe tömeg, vidámság, alkoholgőz, éneklés, egy igazi egy útra összeverbuválódott banda, akik már szinte legjobb spanokként váltak el egymástól a Móriczon. Valószínűleg másnap reggel nem emlékeznek az egész pajtásságból semmire, de ez nem meglepő. Egyszer nekem is volt egy éjszakais havernőm, de már meg sem tudnám mondani, hogy pontosan mikor történt, sőt azt se, hogy ki volt, mivel félrészegen a saját mondanivalómra koncentráltam, nem pedig a nevére. Shame on me, bizonyosan életreszóló barátságot kötöttünk volna.
A bejegyzés címében elejtettem egy évértékelő szócskát. Nem tudom, hogy képes vagyok-e rá jelenleg. Igazából ha akarnám is, csak szeptembertől kezdeném. Valahogy az év elejét, a még kecskeméti emlékeimet és a nyaramat sokkal távolabbinak érzem magánál a 2014-es évnél. Nem tudnám megmondani miért, de olyan, mintha szimplán sokkal régebben történt volna. Valahova oda került ez az egész az emlékezetemben, ahol az egyre fogyó általános iskolás emlékeimet tartom. Tudom, hogy sosem lesz már ugyanott, ugyanolyan, tudom, hogy túl sok emberrel legjobb szándékom ellenére sem sikerül majd tartanom a kapcsolatot hosszútávon. De ebbe bele kell törődni. Az évemet talán majd január végén leszek képes lezárni, a vizsgaidőszak végével. Jajj. Bárcsak ott járnánk már.
See you soon
