Ne me quitte pas

Végül is nem utaztunk el Koppenhágába.

Pedig nézhettük volna együtt a hóesést,
mint azon az első közös délelőttön
a Mária utcai lakás ablakából, összebújva.
De az így kellett volna kései tanulságából
mostanra nem maradt más, mint a szégyen
és bűntudat felesleges körvonalai, hiszen
te már régen megbocsátottál nekem,
de én magamnak – még mindig nem.
Azon a télen pedig amúgy sem esett annyi hó,
ami betemethette volna a sok múlt idő
és feltételes mód közöttünk húzódó árkait.
Elengedtük egymást, ahogyan a rácsok
mögött született állatokat engedik vissza
a vadonba, ha felnőttek; te azóta talán
már újra szőke vagy, én pedig megőszültem,
csak ezt még kevesen veszik észre.
Egyre ritkábban hallgatom meg közös
dalunkat, amelynek címét mostanáig csak
mi tudtuk, de alig észrevehetően még most
is összerezzenek, ha meglátok egy lányt,
egy nőt piros ruhában az utcán. Mert lappangsz
bennem, mint az az elszáradt gesztenye
a fiókomban, te, a harapós lány, aki a leghidegebb
napjainkon a bokáján hordta karóráját.

Bajtai András 

come clos(ur)er

A múltkori óta előre fejben (és néha szerencsétlen idegeneken) elgyakorolt mimikával és mozdulatsorral rendelkeztem, arra az esetre, ha újra kereszteznénk egymás útját. És szerintem pont csütörtök reggel is eljátszottam magamban a metróból feljövet, hogy hogy fogok rá üres tekintettel nézni és persze nem köszönni. Aztán persze amikor észrevettem pár órával később előttem állni a börgerkinges sorban nemcsak elfehéredtem, hanem az étvágyam is elment. Úgy voltam vele, ha azt tettetem, hogy nem láttam akkor az úgy is van és ő sem láthat meg engem. Nem így történt, észrevett és elmosolyodott. Azzal a mosollyal, amire egyszerűen nem reagálhatsz balta arccal. Én is rámosolyogtam, bár határozottan keserűbben. Beszéltünk, tisztáztunk dolgokat, alapvetően pozitív hangvételű lett az a negyed óra. Megnyugtatott, hogy nem kell a jelenlétével számolnom aznap este. Én boldogan konstatáltam a tényt, mindenki jobban jár így. Naiv voltam persze. Nem megyek bele az este történéseibe, nem érdemes. Az történt, amire számítani lehetett, én megkaptam amit akartam. A tudatot, hogy még mindig hatással vagyok az életére. Nekem ennyi elég. Én ettől jobban érzem magam. Legyen ez a vége.
Kell a káosz, hogy rend lehessen. Kiderült, hogy teljesen feleslegesen generáltam magamnak az elmúlt hetek agyonrágott csalódásízű gondolatait. Megkönnyebbültem. Még egy utolsó találkozó jövőhéten és tényleg lezárhatjuk ezt az egészségtelen szenvedést, amit a hónapok óta véget ért kapcsolatunk romjain hoztunk létre magunknak. Ami megmaradt köztünk az ahhoz kevés, hogy kezdjünk vele valamit, viszont annál több, hogy egyszerűen ignoráljuk. Majd idővel. Kihatunk egymásra, valószínűleg fogunk még véletlen összefutni az Astorián is, eszünkbe fog még jutni, hogy milyen volt a másikkal szex, és közben ugyanazt a cigit fogjuk szívni a város különböző pontjain. Nem baj, ez csak természetes.