peekaboo

Megint úgy jártam, hogy kigondoltam egy teljesen jó tételmondatot egy leendő blogbejegyzés alapjául, ám miért is ne, éppen rohantam akkor valahová, vagy bambultam valahol és nem írtam fel magamnak, most meg csak annyi van meg, hogy tényleg jó lehetett volna. Próbálom magam emlékeztetni, de nem ugrik be. Visszafejtem az elmúlt hetek gondolatkötéseit, felidézem magamban a helyeket és illatokat, körbenézek idebenn, viszont nem találok semmit. Mint egy elvesztett végtag fantomfájdalma. Tudom hogy ott volt egyszer, de már nagy valószínűleg a szeméttelepen van, vagy csak most viszik egy kukásautó hátuljában, és ez az az autó, ami elenged engem a zebrán, amikor átszaladok gondolataimba meredve az esőben a piroson. És miért szaladok? Mert nincs nálam esernyő megint, vagy ha épp van is, akkor sem veszem elő, mert nem érdekel. Felőlem meg is ázhatok, csak érjek haza minél gyorsabban. Meg úgyis elhagynám vizesen, mert újabban szokásom elveszteni dolgokat vagy ha nem én vesztem el őket, akkor ellopják tőlem, mellőlem, és újból én leszek az, aki rosszul lesz a végén. Komolyan mi történt velem? Paranoiás lettem. Két hónap alatt. Másból sem áll az agyam, csak folyamatosan azon gondolkodom, hogy minden megvan-e, mást se csinálnak a kezeim, csak folyamatosan a zsebeim és a táskám tapogatják, hogy ugye minden a helyén. Én régen esküszöm szerettem utazni napközben és éjjel félrészegen is Pesten, nézelődni, mosolyogni a szórólaposokra, segíteni útbaigazítani random turistákat az útszélén, meg úgy tényleg élveztem az egészet. Most meg? Lehajtott fejjel szaladgálok, próbálok a metrón is a szélére ülni, hogy ott is annyival kevesebb ember üljön mellém. És igazából mit se tudok csinálni, csak reménykedem, hogy majd elmúlik. Hogy majd megint tavasz lesz és megjön újra az életkedvem, meg a bizalmam az emberekben. Meg igazából a kedvem hozzájuk. Tényleg magamra se ismerek, tegnap este két helyre is mehettem volna, két tucat emberrel, de nem, mert én inkább itthon fetrengtem köntösben, mintha minden rendben lenne. Ma is hamarabb olvastam és jegyzeteltem ki végig egy 6. századi forrást, minthogy elhagyjam a házat. Majd holnap! (mondom mindig) És majd ha holnap lesz és holnap után, akkor megint emberekkel fogok találkozni, akik majd aggódva fogják újra megkérdezni azt, hogy mivan Rita, mi a baj, minden oké? És úgy leszek vele, hogy egyszerűbb inkább azt mondanom nekik, hogy ja igen, semmi, én megvagyok, csak kicsit szomorkás a hangulatom. Máma. Tegnap. Jóideje. Nem tudnék helyesen és kielégítően válaszolni, most sem tudtam nektek ebben a bejegyzésben sem, pedig itt aztán főleg senki sem kérdezte, szóval inkább ráhagyom. Mások boldogsága továbbra is boldoggá tesz, hátha nemsokára az én savanyúságom sem fog zavarni. Vagy igazából lehet nincs is semmi bajom, csak képzelgek és ez az igazi mumus a szekrényben, az én saját bejáratú fantomfájdalmam.

de tényleg

mit ugatok itt, ha nekem egyszer úgy a jó, ha nem látnak?

mit akarok én, ha nekem egyszer az a jó, ha nem kellek?

téged kérdezlek

mondd már meg

szerinted?