Zagyva zavartság egy mozgalmas hét után. Zenét hallgatok a buszon és dalszövegekhez hasonlítom a helyzetet. Sok minden passzol, legalább egy sor erejéig tényleg. Biztos le tudnám csak szövegekből írni a szituációt, sláger lenne belőle kétség kívül. Mi is történt? Dolgok. Emberek. Az élet. Alkohol. Tömeg és zene. Dunapart. Miért kell megcímkézni a dolgokat? Azért, hogy te és mások is tudják, hogy mi van benne. De mi van, ha én se tudom pontosan az összetevőket és azok egymásra hatásának következményeit? 2 hónap, 7,5 átbeszélgetett éjjeli találka, néhány csók, 1 üveg bor, pár sör és Budapest fényei. Félek attól, hogy részemről nem is lesz benne több. Attól, hogy ez mindennapi szinten ránkromlana. Megvan a maga bája, különleges és régimódi is, talán mutatja azt is, hogy két azonos habitusú ember kapcsolata nem felťétlen van halálra ítélve első körben. A bizonyos szinten életképessé nyilvánított masszánk így sem valószínű, hogy túl sok hajnalt ér majd meg, érzem már, hogy fogy a lelkesedésem. Ha választanom kéne, akkor mindenképp ezt mondanám a legrosszabb tulajdonságomnak. Hamar megunok dolgokat, hamar elvesztem a motivációm a lelkesedésemmel együtt. Utána mi marad? Csak addig érdekel, amíg nem az enyém. Úristen milyen szörnyű ember vagyok. Ha túl vagyok rajta megy a polcra a többi közé, kap egy dátumot és egy gyors értékelést. Néha előveszem onnan, nézegetem, nosztalgiázom, belekóstolok talán azért, mert elfelejtettem már, vagy mert épp hiányzik az íze. Van amikor szembejönnek velem közös emlékeink egykori gazdái és én meg ezért kezdek el a spájzban kutakodni. Már ha emlékszem még valamire. A javára. A szépre. Az érett barackokra nyáron. Ők az én befőttjeim. Olyan is volt már, hogy öngyilkos merénylőként levetődtek a polcról, húzni akarták le a többit magukkal, hogy meneküljenek tőlem. Én csak elfogyasztom őket. Jobb esetben. Megkóstolom, megkínálom. Kérsz te is?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése