the affair

Még régebben megkérdezte valaki, hogy voltam-e már szerelmes. Nem tudom már pontosan mit reagálhattam, de annyira emlékszem, hogy nem volt egyértelmű, legfőképp nem egyértelmű igen. és végképp nem győztem meg vele, bármennyire is próbáltam leírni neki az elmúlt tapasztalataim a témában. Igazából azon a véleményen vagyok, hogy valamit én ugyan éreztem, nem szerelmet, de talán a kistestvérét, szeretetet. Néhány héttel később visszatértünk ugyanezzel az emberrel erre a témára, akkor épp arra volt kíváncsi, hogy mondtam-e már valakinek, hogy szeretem. Itt a válaszom egyértelmű igen volt, hiszen persze, megtörtént már. Mondtam, mondanom kellett. Vagy azért mert nekem mondták, vagy mert ideje volt már, és furcsa lett volna, ha nem mondom. Későbbi tapasztalataim birtokában megfogadtam, hogy csak akkor fogom legközelebb kimondani, ha tényleg úgy gondolom. Csakis akkor. Kicsit elgondolkodtam. Mi van, ha soha többet nem fogom így, ebben az értelemben használni ezt a szót? Bárki legyen az, akivel erről beszélgettem, az azt mondta, hogy csak azért, mert nem voltál még szerelmes. Néhányan azzal a reménnyel konstatálták ezt, hogy majd ők lesznek az elsők. De végül mégsem. Egyik sem. Nem megy. Mit csináljak, ha nem megy? Itt van ugyanez a valaki, és már látom mi lesz a vége. Nekem jó. Még jó. Addig, amíg nem megy el általam kellemetlen irányba. Addig, ameddig az én játékszabályaim szerint játsszuk. Addig, amíg nem vagyunk együtt. Addig, amíg meg nem unom.