... de vajon mennyivel teheti hosszabbá mások életét? Fél évente 3 embernek egy kicsivel legalább. 4,5 dl vérrel kevesebben, az első véradásom után azt mondom megérte. Valahogy szimplán jó érzés visszagondolni rá. Most nem a kis vércsepp-plecsni vagy a zérósör-balatonbumm ajándékkombó és nem is a kis darab Árpád-házi Szent Erzsébet miatt, hanem csak maga a tudat érte meg. Én megtettem ami tőlem telik. Igaz nem volt kellemes, sőt küzdöttem is egy kicsit érte. Zsibbadt a karom, és csak arra tudtam gondolni, hogy vajon mikor fogok elájulni. Mikor sötétül el minden és mikor billen el a fejem balra. Jobbra. Mindegy. Láttam embereket összeesni életem során, elvileg nekem is sikerült már, de igaz arról az estéről nem csak az ájulásra nem emlékszem. Szóval most kicsit vártam, hogy emlékezzek arra, amire általában nem szokás. De nem, csak zsibbadtam, a nővér megnyomkodta az alkarom és folytattuk tovább. Mit is gondoltam? Itt nem lehet, itt nincs idő csak úgy elájulni, itt nemes a cél. Azóta egy picit pozitívabbnak érzem magam. Úgy örültem az elveszett, majd megtalált sálamnak, mintha legalább a bölcsek kövére bukkantam volna a D épület alagsorában. Apró dolgok tényleg. Még a balul elsült szakválasztásom okozta gyomorgörcsöt és fejfájást is enyhíti. Bár kicsit most fejetlennek tűnik az első félévem, nem nagyon látom a végét, vagy ha látok valamit, akkor az meg nem túl fényes. Váltakozva néha talán még lelkesedni is szoktam, most nem. Most félek. Mit tehetnék, hát megyek, járok egyet. Ez a harmadik remek programmal dúsított hétvégém. Nem kellene jelenlegi tanulmányi átlagom mellett, de mégis elképesztően vágyom és szükségem van rá. Végülis mindenki egy perccel tovább akar élni, de tényleg pont egy perccel tovább, mint ahogy megéri.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése