Hát meg kell hogy mondjam, nem csalódtam. Tisztában voltam a történettel, vagy legalábbis épp annyira, amennyire egy ember egy adott könyv legalább háromszori elolvasása után tisztában lehet. Tudtam, hogy ez egy sokszereplős, sok helyszínes sztori, és itt mégis csak egy ember lesz egy díszlettel. Egyszerű volt és nagyszerű. Elég volt egy virsli is Franciska teljes tatai-boroskólás valójának elképzeléséhez; nem kellett több, mint egy rongydarab a Köntös-jelenséghez. Olvastam előre kritikákat és csak az érdeklődésem lett egyre nagyobb. Jól volt megcsinálva. Na. Ennyi. Tudtam, hogy élvezni fogom és lám, élveztem is. Szerintem remekül lett kiválasztva az a néhány történet, amit megjelenítettek Ötvös András játékában. Persze picit változtatva volt, kicsit egyszerűsítve, kicsit összefűzve, de összességében nem ment a Gerlóczy-élmény kárára. Maga Ötvös András is remek volt. Elképesztő volt nézni, ahogy abban a 2 órában hányszor hal meg a színpadon. Szinte már én akartam neki inni adni, de ő csak mondta, mondta és mondta. A közönség. Imádtam a nagy hahotázós bácsit a hátsósorban, a kis híján hiperventilláló nénit előttem. És János is élvezte. János úgy, hogy csak annyit tudott az egészről, amennyit én áradoztam ebben a közel egy évben, mióta ismerem. Nem mondhattam neki túl sokat, hiszen spoilerallergiás, inkább csak a személyes viszonyomat hangoztattam. "Én úúúúúúgy imádom. De ez annyira jóó." Előző héten Bérczesiék kapcsán említettem, hogy szinte ők a blogom. Most helyesbítenék: Ők, és Gerlóczy.
"Az, hogy elmebetegek laknak a házamban, vagy elmebetegek házában lakom, csak nézőpont és lelkiállapot kérdése."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése