voltak

jobb napjaim
kétségtelen

Azon gondolkodtam a zuhany alatt, hogy talán most először az elmúlt két év során vagyok huzamosabb ideje egyedül. Nem jó szó. Magányos. Nem feltétlen párkapcsolatra gondolok, nem tudom, hogy az hiányzik-e. Visszanézve mennyire jó sorom is volt nekem ebben a kétszer háromszázhatvanöt napban, másoknak még ennyi napfény se adatik. Nem mondom, hogy ezentúl mindig is magányos leszek és soha többé nem leszek boldog, mert ez persze nem igaz. Nagyon úgy tűnik jelen helyzetben, így szerda hajnali fél 1-kor a budai albérletem szobájában ülve a mosógépre várva, de nem igaz. Csak most érzem szarnak, csak most olyan értelmetlen az egész. Nem kommunikálok én már senkivel se olyan igazán, elment a kedvem tőlük. Elment a kedvük tőlem. És rám szakad közben az egyetem is, jó vizsgaidőszakhoz hűen megint. Télen valahogy mindig nehezebb. A lelkemmel együtt én is fázom. Tavaly még volt is valaki, és lám akkor se volt jobb. Nekem sosem elég jó. Én sose vagyok elég jó.

Mennyire képes megcsavarni ez a szobányi magány. Össze akarok bújni magammal, hogy jobb legyen. Hiányzik a macskám. Azt hiszem jobb, ha hozzászokok.

Tegnap reggel hétkor elhaladtam egy hotel parkolójában bájosan szelfibottal szelfiző kínai pár mellett. Piros volt az arcuk, mint az enyém. Én csak fáztam. Ők örültek is. Kirándulnak, van itt Buda és Pest is, van hoponhopoff busz köztük és ők meg együtt vannak. Én csak fáztam. Mentem a könyvtárba. Ott meleg van, de nincs levegő. 10 órát voltam ott. Ma is. Holnap már nem megyek, félek beépülök a pirosfotelba. Napokat töltöttem el ott.

Találkozni akarok emberekkel. Jókkal, jó sokkal. Ismerkedni, beszélni velük, hogy legyenek újak. Nincsen baj a régiekkel, de róluk már mindent tudok. Ők is mindent tudnak rólam. Még néhány év után is.

mint az összenyomott üres kólásüveg az asztalom sarkán.
light, megtört és átlátszó.

lejárt a mosógép

.