repost 2, avagy jobban írtam 3 éve

Az embernek nem árt óvatosnak lennie, mert még a végén hirtelen azon kapja magát, mint oravecznóra, aki véletlen írt egy könyvet. Vagy mint apám, aki a hajózik (éppen a Dunán délre), és menne utána boldog-boldogtalan. Már megértem hogyan emigrálhatott köddé 1,5 millió magyar a 19.század végén. Elindult az egyik, hallottak felőle valami egész jót, és máris szólt a Manyi a Józsinak, hogy az Ottó kinn van és keres. Pénzt. Megélhetést. Boldogságot. Józsi említette Pistának, és a Lali már pakol is. Őt nem érdekli, ő itt hagyja, ő elmegy, megkeresi az álmát, vagy csak az álomra valót. Megy utána a Karcsi is, viszi az asszonyt és a purdét is. Elkezdik az életüket odaát, odakinn, az újat, a szépet, a gazdag reménnyel telit. Itthon meg szenved a maradék, sopánkodva naphosszat, mert nem akar, vagy csak nem mer mozdulni innen. Ő magyar. Röghöz kötött árpádsáv, megsárgult abrosz a kisasztalon. Neki így a jó, vagy legalábbis azt hiszi. Már nem hisz a jóidőben, a kormányváltásban, a lottóötösben. Neki minden borús, korrupt és távoli. Csak dolgozik a pénzért, amin kaját vesz, ruhát, kocsit, hogy újból mehessen dolgozni jóllakva, tisztán és négykeréken. Az embernek nem árt óvatosnak lennie, de ő nem ember. Ő az, akinek megártott az óvatosság. Összesavanyodva nyúlkál a tegnapba, hiszen apám is itt született, itt is halt, én is itt születtem, itt is halok. Hát hová menjek? Aranyoskám. Én nem vagyok hivatva semmi nagyra...
Szerintem szimplán senki sincs, csak vannak olyanok, akik meghivattatják magukat más helyett is, s önfejűen vállalják a feladatot az emberiségért. Nemes, dicső, őrült. Kockáztatnak, s mártírkodnak. És most Isten áldja őket, vagy inkább ne verje a többit?

2013